Levelek Viskről II.

Újabb levél érkezett Viskről, az ott magyar kormányzati ösztöndíjjal szolgálatot teljesítő Horváth Zsolttól. Az alábbiakban az ő gondolatait olvashatják a szolidaritásról. Ha egy szóban kellene viski munkánkat meghatározni, az a szó a szolidaritás lenne. Ahogy azt az első levélben írtam, a feladatunk, amit vállaltunk, az egyben kötelességünk is.

Mint ahogy a szerencsés sorsú ember feladata a rászorultakon való segítés, a fiatalok kötelessége az idősek istápolása, az egészségeseké a betegekről való gondoskodás és általában a szolidaritás a legősibb, legemberibb magatartásforma.

Ha a többséghez tartozó emberek nem figyelnek a bármilyen okból kisebbségbe került társadalmi csoportokra, akkor az egy rosszul működő berendezkedés, és biztos vagyok abban, hogy egy ilyen társadalom szerencsés többsége sem érzi jól magát hosszú távon.

Ha az ember Viskre jön – és ezt azoknak írom, akik még nem jártak erre-, akkor gyakorlatilag a magyar és a román határ mentén kell végighaladnia. A határok mindkét oldalán túlnyomórészt magyar településeken, vagy azok mellett kell át,- illetve elhaladni.

Kivétel nélkül mindig megvisel az a gondolat, hogy mitől lennének mások, vagy ne adj Isten rosszabbak a magyar határtól egy-két kilométerre élők, mint azok, akik a határ meghúzása után Magyarországon maradhattak. Milyen ostoba leegyszerűsítése az anyaországi magyarok részéről a nemzettudatnak, amikor az erdélyi magyarokat románozzák, a kárpátaljaiakat ukránozzák.

Kolozsvári diákként, viski önkéntesként van felelősségem abban is, hogy megértessem az otthoniakkal, hogy az itthoniak semmivel sem rosszabbak vagy jobbak, mint ők, csak a sors kevésbé kereste a kegyeiket. Lassan már száz éve. Önkéntesek Visken hárman dolgozunk önkéntesként. Egy sepsiszentgyörgyi fiú Botond, egy csángó lány Emília és én Hódmezővásárhelyről.

Gondoljatok bele: Erdélyből elindul egy fiú ismételten és sokadjára, nagy tapasztalatok birtokában, Csángóföldről egy lány tiszta szívvel, hogy segítsenek magyarként egy sok száz kilométerre és még nagyobb távolságra élő közösségen, akik kulturálisan, identitás szempontjából azonosak velük, akik azonban az élethelyzetük, jövőképük szempontjából hihetetlen kihívásokkal küzdenek.

Pusztán belső meggyőződésből és szolidaritásból. Még mindig a szolidaritásról Van, illetőleg volt, de biztosan lesz egy ház Visken, amely a magyarok otthona volt. A viski Jótékonysági alapítvány székháza. Decemberben, a Mikulás ünnepség idején, vélhetően a kéményből kipattanó szikra miatt a ház leégett. A különböző programok mellett itt kapott helyet a viski televízió is. Szerencsére mindenkit sikerült épségben kimenteni.

Szomorú volt nézni, ahogy a magyarság helyi otthona a tűz martaléka lett. Szomorú volt látni a Viskiek tekintetét. Különösen a gyerekekét. Ha van különbség egy viski gyermek és egy magyarországi gyermek között, az a tekintetükből olvasható ki.

Aki naponta megküzd a szüleivel együtt a megélhetésért, akinek elutazni a szomszéd városba nem magától értetődő út, akinek az ünnepei igazi ünnepek, akitől a sors már sok mindent úgy vett el, hogy még nem adott sokat, annak különös, felnőttes, érett szomorúság van a szemében, amikor elpusztulni látja azt, ami örömének a helyszíne volt és, ami már akkor is hozzátartozott, amikor még a kötődéseiről semmit nem tudott.

Miközben a huszti tűzoltók a viskiekkel együtt tehetetlenül asszisztáltak az épület pusztulásához, én a gyerekek tekintetét néztem, és szerettem volna megölelni őket, hogy érezzék, nincsenek egyedül.

És tényleg nincsenek egyedül. A magyar kormány már másnap pénzügyi segítséget juttatott el Viskre a kármentés költségeinek fedezetéül, Lévai Anikó pedig, aki óvoda avatás apropóján járt Visken, egy tűzoltó autó beszerzésére tett ígéretet. De megmozdult a helyi közösség is, így aztán van esély rá, hogy újra lesz a magyaroknak háza Visken. Végül a szolidaritásról Úgy élem meg viski napjaimat, mint egy tanulási folyamatot, ahol naponta érnek olyan új ingerek, amelyek kijelölik az utamat, amit tovább adhatok, amelytől jobbá válok.

Tanulok, ha újra és újra elolvasom a világháborúkban elesett áldozatok névsorát a főtéri emlékművön, amelyen a turul madár csenevésznek tűnik, és amelyről ma már tudom, hogy a legszebb turulmadarak egyike, amit valaha láttam. Tanulok attól a népművésztől, aki hihetetlen körülmények között él, de többet tud az élet értelméről, mint bármelyikünk az otthoni kényelmes világunkban, tanulok attól a tehetséges kisgyerektől, akinek a tehetsége havi három doboz cigaretta árából fejleszthető, de akitől panasz szót soha nem hallottam, pedig nincs három doboz cigarettányi pénz a tehetségére, ugyanis még fűtésre sem igen futja otthon.

És tanulok a viskiektől, akik a veronai buszbaleset áldozatairól megemlékezve, az iskolájukra kitűzték a fekete lobogókat.

Ez a hét mindenhol elsősorban a veronai áldozatokról szólt.

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu