Levelek Viskről V.

Az elmúlt hét a mindennapok feladatai mellett egy általam nagyon várt találkozást hozott el számomra. Harmadik levelemben írtam Grünberger Sándorról, akinek élettörténete mélyen megérintett. Nagyon örültem annak, hogy Grünberger Sándor lánya, Grünberger Erika Visken él és annak is, hogy Cubik Laci barátom ismeri őt és tud segíteni egy találkozó létrehozásában.

Szerettem volna ugyanis találkozni Erika nénivel, s ez csütörtökön meg is történt. Életre szóló élmény volt beszélgetni vele. A beszélgetésen felvett interjút a következő levelemben fogom közzétenni, kiegészítve néhány folyamatban lévő adatgyűjtés tényével.

Remélem, hogy át fogok tudni abból valamit adni, ami engem megérintett Grünberger Sándor élettörténetéből. A kárpátaljai zsidó szabómester fiának hűségéből a kárpátaljaiak iránt, kitartásából és elkötelezettségéből a viskiek iránt, és abból a soha be nem teljesülő vágyból, amely a hiábavaló reményt jelentette, hogy egyszer viszontlássa 1944-ben eltűnt lányát, fiát és feleségét.

Útban Visk felé (forrás: visk.ucoz.ua)

Nyomasztóan érdekes ez az 1943-as, 1944-es dátum. És egyben szomorú is. Annyi minden történt Visken ebben a bő egy évben, ami sokszor száz év alatt sem történik egy településsel.

1944-ben nemcsak Grünberger Sándort hurcolták el, hanem rajta kívül több zsidó családot is. Közülük alig tért vissza valaki Viskre. Sokan a munkaszolgálat során, vagy a lágerekben haltak meg, de azok közül, akik túlélték a vészkorszakot, legtöbben a kivándorlást választották.

A második világháború hősi halottainak emléket állító táblák, a szerző felvétele

1944 a viskiek számára az utolsó olyan év is volt, amely a Magyarország közigazgatási határain belüli élet utolsó évét is jelentette, ugyanis 1944 októberében lényegében egész Kárpátalját elfoglalták az előrenyomuló szovjet csapatok. 1944 halottaktól búcsúzó novembere nagyon sok viski férfitől való búcsúzást is jelentett, akiket ekkor hurcoltak el a sztálini lágerekbe.

A sztálini lágerek áldozatainak emléket állító táblák, a szerző felvétele

A koncepciós perek áldozatainak emléket állító tábla, a szerző felvételei

De hogy mennyire összesűrűsödött időben 1943-1944, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben a szovjet csapatok már a Kárpátokhoz közeledtek, közben a viskiek 1943 nyarán még turul szobrot avattak. Ezen az emlékművön akkor még az első világháború viski áldozatainak nevei voltak feltüntetve, és akkor még senki nem is gondolt arra, hogy ez a névsor alig egy év alatt a számát tekintve meg fog sokszorozódni.

Természetesen, ahogy minden politikai váltás, a szovjetek bejövetele is a „legfontosabb” intézkedések egyikét, a szobrok és emlékművek ledöntését hozta magával. 1944 októberében a Turul emlékművet nyomtalanul eltüntette az új rendszer.

A felszállni készülő turulmadár, a szerző felvétele

Hogy miért a Turul emlékművet választottam a mai levelem témájául?

Erre több válasz is van. Egyrészt már korábban ígértem. De ami ennél sokkal fontosabb, a Turul szobor volt az első, meghatározó élményem, amikor megérkeztem Viskre közel fél évvel ezelőtt. A Visk főterén álló szobor egyszerre volt meglepő és lenyűgöző.

A magyar nyelvterületen felállított turulszobrok túlnyomórészt erőt sugároznak, azt a benyomást keltik, hogy ez a madár elpusztíthatatlan, mindent legyőző, olyan madár, amely méltán lehet egy nemzet szimbóluma. Még akkor is, ha ilyen madár nincs is. Vagy már rég kihalt.

A viski turulmadár azonban nem ilyen. Szárnyait nem széttárja, hanem csak éppen résnyire nyitja, nem tudni, hogy éppen felszállni készül, vagy hosszú szárnyalását éppen befejezte.

Csodálatos szobor ez. Kifejezi mindazt, amit én ma Viskben látok. Látom a Tisza menti egykori koronavárost, Róbert Károly koronavárosát, látom Máramaros megye meghatározó kulturális központját, látom az itt élt, alkotott, innen elvándorolt, vagy itt meghalt híres viskieket, akik öregbítették Visk hírnevét. Szomorúan látom azt a 216 embert is, akik az emlékművön név szerint szerepelnek, akik a háborúkban és az elhurcoltatások során meghaltak.

Nem pihen, szállni készül, a szerző felvétele

De látom a maiakat, a tanárokat, az orvosokat, a papokat, lelkészeket, az óvónőket, kétkezi dolgozókat, akik naponta küzdenek – még ha ezt ők nem is így élik meg nap, mint nap – Viskért. Látom az újkori szobor alkotóit, Matl Péter szobrászt, Stark István építészt, Jendrék Tibor és Jendrék Sándor minaji kőfaragókat, Ötvös Sándort és Czébely Lajost, akik az elhunytak adatait összegyűjtötték és akiknek köszönhetjük az emlékmű 2006. március 19-i újrakészítését és az újabb szoboravatást.

És végül látom a fiatalokat, és köztük a hozzám nagyon közel álló „kicsiket”, akikből lehetnek az újabb Csík Istvánok, Géresi Kálmánok, Grünberger Sándorok, Krüzsely Erzsébetek.

Persze azt kívánom, hogy a példájuk ne az legyen, ami az élettragédiájukban megjelent, hanem a hűségük, az értékteremtésük, az állhatatosságuk és a felelősségtudatuk.

Nem csak hiszek abban, hogy a viski Vörös téren álló turulmadár nem csupán megpihen, hanem tudom, hogy felszállni készül. Ugyanis arról is meg vagyok győződve, hogy Visknek nem csupán múltja, hanem jövője is van. Erőteljes, reményteli, olyan, mint egy felszállni készülő turulmadár. Akiknek a szárnyalását semmi és senki nem akadályozhatja meg.

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu