Levelek Viskről VII.

Az az érzésem – ezt persze statisztikai adatokkal nem tudom alátámasztani - , hogy Visket, illetőleg lakóit más településekhez képest gyakrabban sújtja tűzkár. Már korábban hírt adtam arról, hogy éppen a Mikulás ünnepség idején tűz ütött ki a magyarok kulturális tevékenységének otthont adó alapítványi házban. Döbbenetes volt látni, ahogy óriási értékek pusztulnak el.

Mivel Visken nincs tűzoltóautó, ezért jelentős erők mozdultak meg annak érdekében, hogy a viskiek ne legyenek a jövőben eszköztelenek egy tűzeset során. Ez a kérdés – az ukrajnai adminisztrációs nehézségek miatt – a mai napig nem oldódott meg.

Azt, hogy a probléma nem tűr halasztást, sajnálatosan megerősítette az a pénteki újabb tűzeset, amikor is kigyulladt egy pajta, s épp a szállásunk közelében és megfelelő védekezési lehetőség hiányában porig égett. Minden pusztítás értelmetlen, de az különösen, amikor azért következik be, mert nem áll rendelkezésre elegendő forrás katasztrófavédelemre. Az Európai Uniótól pár száz méterre a 21. században.

A másik tapasztalatom az, hogy a külhoni magyarok, a magyarok közösségei ott erősek, ahol odafigyelnek arra, hogy a mindennapok monotóniáját kulturális programokkal, ismeretterjesztő előadásokkal törjék meg.

A kolozsvári egyetemi éveim során a Kolozsváron élő néhány tízezer főnyi magyarság az ott tanuló magyar egyetemistákkal együtt olyan pezsgő kulturális életet hozott létre, amely dicséretére válna bármelyik magyarországi településnek.

A Kincses város az erdélyi magyarság egyik központjaként nemcsak hozzájárul az ottani magyarok megmaradásához, hanem komoly magyar kulturális központként a magyar kultúra fejlődésének folyamatosan bővülő bázisa.

Visken is valami hasonlót tapasztalok. Nincs olyan hét, amikor ne lenne valamilyen kulturális rendezvény, előadás, koncert, táncest. Ezen a héten, szerdán Forradalmár címmel Tóth Péter Lóránt tartott előadást az 1956-os magyar forradalomról. Nagyon színvonalas, tartalmas előadást láttunk és hallottunk. Verses, videós formában mutatta be a pesti fiatalok harcát az elnyomókkal szemben.

Már a korábbi leveleimben utaltam arra, hogy sok kiemelkedő személyiséget adott Visk a magyarságnak. Közülük legtöbben ma már nem élnek, de itt vannak utódaik, akiket meg lehet és meg is kell szólaltatnunk. A magam korlátozott lehetőségeivel ehhez kívántam hozzájárulni akkor, amikor elsőként a helyiek által igen tisztelt és szeretett Grünberger Sándor orvos lányával készítettem interjút.

Erika néni nagyon kedvesen és nyitottan fogadott. Ehhez hozzájárult az is minden bizonnyal, hogy a beszélgetés érdekében Cubik Laci barátom, az iskola történelem tanára járt közben.

Ahogy ezt hivatalos formában mondani szokták, Erika néni adatközlő lehetőségeit némileg az korlátozta, hogy ő még kislány volt akkor, amikor édesapja aktív volt és amikor már nagyobb lett, akkor már Grünberger Sándor a Parkinson kórral küzdött, egészen 1965-ben bekövetkezett haláláig.

Grünberger Sándor élete egyszerre volt drámai és felemelő. Életében és halálában benne van az egész huszadik századi magyar zsidóság tragédiája. Egész élete Kárpátaljához kötötte.

Ungváron született 1900. május 23-án, édesapja úri szabó volt. Szülei korai haláluk miatt nem élték meg a magyar zsidóság legnagyobb tragédiáját, a holokausztot. Grünberger Sándor 26 évesen szerezte meg orvosi diplomáját a híres prágai Károly Egyetemen.

Az élettörténetében sok epizód van, amely megérintett és elgondolkodtatott. Adott egy ungvári fiatalember, aki Kárpátaljáról magyar zsidóként és zsidó magyarként Európa egyik szellemi központjába, Prágába utazik Európa egyik legjobb egyetemén tanulni. Ő azonban visszavágyik az övéihez és elkezdi vándorlását, újabb és újabb tragédiákat elszenvedve.

Három évet Nagyszőlősön dolgozott, majd 1929-től 29 évesen letelepedett Visken. Gyógyít mindenkit – orvosi esküjéhez híven -, nemzetiségtől, vagyoni helyzettől függetlenül. Gyógyító tevékenysége eredményeképpen jelentősen csökkent Visken a gyermekhalandóság.

Családot alapított. Felesége a kárpátaljai főrabbi lánya volt. Róza egy lány és egy fiú gyermekkel örvendeztette meg. 1944-ben, ahogy Erika néni mondta, „nyilas behívóval” elvitték Erdélybe. Furcsa élethelyzet, de a szokatlanságon túl mély emberi kapcsolatrendszerre utal a számomra, hogy követte őt Erdélybe a családja is. Felesége és gyermekei azonban az út során ismeretlen körülmények között eltűnt. Grünberger Sándort Auschwitzba, Dachauba és Buchenwaldba deportálták. A tábort 1945 –ben szabadította fel az amerikai hadsereg. Ő ismét visszatért az övéihez. Fizikailag és lelkileg is megtörten, 45 kilósra lesoványodva tért haza. Nagyon bízott abban, hogy felesége és gyermekei életben vannak, és ők is hazatérnek. Amikor bizonyos lett, hogy erre már nincs esély, újra megnősült és feleségül vette Sterczer Olgát és katolikussá keresztelkedett. Házasságukból két gyermekük született, Erika és Pál. Már az ötvenes évek elején diagnosztizálták nála a Parkinson-kórt, amellyel több mint tíz évig küzdött és amely végül elvitte őt 65 éves korában.

Elmondta Erika néni, hogy még ma is mindennap megtapasztalja a viskiek édesapja iránti szeretetét. Visken az emlékére emlékoszlopot állítottak az orvosi rendelő előtt, amely Balázs István fafaragó művész alkotása. Erika néni kérdésemre elmondta, hogy édesapja soha nem bánta meg, hogy a háború után visszatért Viskre.

Jellemző, hogy a viskiek, amíg távol volt, megóvták bútorait, értéktárgyait és azokat mind visszakapta hiánytalanul. Talán ez a szeretet a magyarázat arra, hogy mi vezette őt akkor, amikor a visszatérést választotta.

Grünberger Sándor élete a magyar, de különösen a kárpátaljai zsidóság története is. Történelmi tény, hogy Kárpátalján rendkívül meghatározó szerepet töltött be számarányát tekintve is a zsidó lakosság.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jártam Izraelben a Magyarországról elszármazott zsidók múzeumában, Cfat-ban. A múzeum bemutatja a magyarországi zsidók életét, történelmét, érintve természetesen a vészkorszakot is. A múzeum tematikája nagyon finoman kerüli ki a felelősség kérdését és azt helyezi előtérbe, hogy Magyarország a zsidóság számára az a hely volt, ahol az 1800-as évektől kezdve békére, nyugalomra toleranciára találtak. Érinti a múzeum az asszimiláció kérdéskörét is, ugyanis a zsidóság jelentős részének a szándéka az volt, hogy mindenben Magyarország részévé váljanak.

Ezt a megközelítést erősíti Grünberger Sándor élete is. A szülei Grünberger Sándort megkeresztelték. Amikor ez történt, minden bizonnyal nem azért tették, hogy így óvják meg fiukat a vészkorszak szörnyűségeitől. Ezzel nem is tudták volna megóvni. Azért tették vélhetően, mert önmagukat a magyar nemzet részének tartották. Magyar zsidóként és zsidó magyarként.

Szeretek elsétálni és kicsit megállni a Grünberger Sándor tiszteletére emelt emlékoszlop előtt, amelyet 40 évvel a halála után, 2005-ben állítottak fel a hálás viskiek.

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu