Buda Erik: „Gazdagabban ugyan élhet valaki távol a szülőföldjétől, de jobban nem!”

Aki Csonkapapiban, a polgármesteri hivatal környékén jár, az felfigyelhet egy szépen kivitelezett kapura, amely azt hirdeti, hogy igazi mesterember, Buda Erik él itt. Az asztalosmestert nem csupán falujában, s a szomszédos községekben ismerik, hanem Kárpátalja számos más településén is. Neve igazi védjeggyé vált azok számára, akik szeretik a szép bútorokat, kerítéseket, székelykapukat stb… Vele beszélgettünk el a minap.


— Mi is az asztalosság az Ön számára: hobbi, szakma, hivatás, vagy mindez együtt?


— Azt mondanám inkább, hogy életforma.


— Mikor kezdődött ez, honnan jött a késztetés, hogy ezzel foglalkozzon?


— Édesapám révén ismertem meg az asztalos munkáját. Annak idején a kolhozban dolgozott ő agronómusként. Mivel építkeztünk, beszerzett egy gyalugépet, hogy amit kell, azt helyben meg tudja csinálni rajta. Én pedig érdeklődően figyeltem, hogyan dolgozik a gépen. Amikor pedig úgy nyolcéves koromban megkaptam tőle az első barkácskészletemet, benne kis kézi gyaluval, fűrésszel stb., az maga volt a csoda! Megjegyzem, a bátyámmal együtt mindent szétszedtünk annak idején… Veszekedett is eleget ránk Apu, ha olyan dolog működését akartuk megvizsgálni, aminek nem kellett volna!


Aztán valahogy megszakadt ez a fonal — tanulni mentem Szőlősre, ahol elektrotechnikus képesítést szereztem. Egy éven át a Vita étterem-szállodában dolgoztam, ahol igazi ezermester voltam: ajtót javítottam, zárat, villanyt szereltem stb. Bátyám közben elkerült Magyarországra, ahol az ottani rokonok támogatásával egy villanyszerelési vállalkozást alapított. Amikor volt egy-egy nagyobb szabású munkája, akkor én is elmentem hozzá, hogy segítsek. Egy évben 2-3 hónapot dolgoztam így, de megkerestem annyi pénzt, mint idehaza egy év alatt… Tulajdonképpen felszabadult számomra kilenc hónap, s felmerült a kérdést, mit kellene csinálni, mire van szüksége a családnak? Annál is inkább, mivel a rendszerváltás utáni, „húzós” időkben voltak ezek, amikor az volt az érték, amit az ember megcsinált magának…


— Ha jól sejtem, itt jön ismét a képbe az asztalos munka…


— Pontosan! Akkor már családom volt, s felmerült, hogy hokedlik kellenének a konyhába. Készítettünk hát egy kis farámás esztergát, s lett hokedlink… Ezt meglátta egy ismerős és neki is kellett, a harmadik már azt kérdezte, hogy nem-e készítenék asztalt. Azt válaszoltam, hogy megcsinálom és ha tetszik, elviszed! Elvitte… Így jött minden szépen sorban: ajtó, kerítés, bútor, székelykapu. Mostanra pedig már ott tartok, hogy fából — bármit!

— Bizonyára ennek megfelelően bővült gépeinek száma és minősége is…


— Valóban nagyon messze jutottam édesapám gyalugépétől… Nagyon sokat köszönhetek e téren a bátyámnak, aki ellátott modern gépekkel. Amikor például itt csak megjelent a felsőmaró, én már szinte el is felejtettem, hogy mi az, vagy a dekopírfűrész: már akkor dolgoztam vele, amikor mifelénk csak a tv-ben láttak ilyet! Az új gépek, az új technológiák előnyt biztosítottak számomra a konkurenciával szemben, hiszen gyorsabban, minőségesebben, hatékonyabban tudtam előállítani az asztalos termékeket. Úgy három-négy éve pedig a tiszteletesünk révén jutottam Svájcból származó gépekhez, mégpedig nagyon jó áron. Megjegyzem, hogy az egyik korábbi gazdája járt nálam és örült neki, hogy milyen jó hasznát veszem a masinájának…


Mostanra tehát szinte minden szükséges géppel rendelkezek. De aki barkácsol, az jól tudja: ha tíz maró lenne, az sem lenne sok, mert nem kellene minden alkalommal kést cserélni, újra beállítani…

— Az Egán-program egyik célja pontosan az, hogy segítséget nyújtson a kárpátaljai vállalkozóknak, termelőknek a modern technológiák, gépek meghonosításához. Ön élt-e ezzel a lehetőséggel?


— Valóban nagyon nagy segítség ez a kárpátaljai magyarság számára az anyaország részéről. Én is pályáztam, bár még nem született meg az eredmény. Egy marógépre és egy mini gatterre pályáztam. Az előbbiről már beszéltünk az imént, az utóbbi kapcsán pedig elmondanám, hogy a szívem szakad meg, amikor gyönyörű, nemes fát — diót, cseresznyét stb. — vágnak fel, s tüzelnek el… Eközben, például, gyönyörű bútor készülhetne belőle!


— Elmondta, hogy asztalosként a már említett hokedli jelentette az első komolyabb kihívást. De mire a legbüszkébb a munkái közül?


— Mindig arra, ami éppen elkészült! Hála Istennek, nem munkának, hanem szinte játéknak tekintem azt a folyamatot, amikor egy darab fából valami szép, hasznos dolog készül… Ehhez persze bele kell vinnünk az életet, szívünk és lelkünk egy darabkáját! El kell gondolkodni azon, hogyan lehet valami szép, praktikus dolgot készíteni belőle, aminek én is örülök és a megrendelő is. S ez az, ami nem hagyja, hogy belefásuljon az ember ebbe a munkába…

Ugyanolyan lelkes vagyok, amikor a Nagyberegi Református Líceumnak készítek bútorokat, székelykaput a kaszonyi termálfürdő számára, mint amikor úgy kell kialakítani egy piciny konyhát egy négytagú család számára, hogy el is férjenek benne… S fontosnak tartom, hogy sok éven át szolgáljon az, ami kikerül a kezem alól!


— A családja szerint amikor sokallja a műhelyben végzett munkát, akkor a gyümölcsösben üdül fel…


— Valóban bennem van a föld szeretete. Önerőből, támogatás nélkül gyümölcsöst telepítettem például, illetve gondját viselem a kolhozból kapott egyhektárnyi gyümölcsösnek is. S nem is azért, hogy haszonra tegyek szert belőle, hanem amiatt, hogy ha egyszer rám bízta ezt a Jóisten, akkor megőrizzem, s továbbadjam a gyerekeimnek! Egyébként a lányomat az iskola után felvették volna Hajdúböszörménybe és a beregszászi főiskolára is. Ő viszont ez utóbbit választotta, aminek nagyon örülök! Remélem, az öccse is így gondolkodik majd…


— Manapság azonban sokakat csábít a külföld, az ott megkereshető sok pénz…


— Én azt vallom, hogy ha egyszer ide teremtett engem az Isten, akkor biztosan célja van ezzel! Elmehetnék én is, hiszen külföldön él a testvérem. S lehet, hogy gazdagabban él ő, viszont nem jobban! A másik dolog pedig az, hogy a feleségem nagycsaládból való — négyen vannak testvérek, s mindannyian idehaza találták meg a boldogulást. Egyben maradt a család! Van tehát ács, kovács-lakatos, kőműves, általam pedig asztalos nálunk – igazi multifunkcionális csapat, amely ha összefog, bármire képes. A pénz viszont nem tudja pótolni a családot, nem tudja pótolni a gyökereket. Megismételném: gazdagabban ugyan élhet valaki távol a szülőföldjétől, de jobban nem!


Az interjút Bíró László készítette

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu