Dr. Sepa György: „Ha tudsz segíteni, ne gondolkozz, segíts!”

A kárpátaljai születésű dr. Sepa György Magyarország egyik vezető érsebész szakembere, elnyerte az Év Kiváló Orvosa megtisztelő címet, számos nemzetközi, illetve belföldi szakmai kongresszuson vett részt, s díjat is nyert. Vele beszélgettünk el a minap.

Dr. Sepa György: „Ha tudsz segíteni, ne gondolkozz, segíts!”

Édesapám hagyományát követve én is ennek, az Ő általa megfogalmazott elméletnek megfelelően próbálok élni és dolgozni.

— Tudatosan választotta-e az orvosi pályát, volt-e, aki példaként szolgált az Ön számára?

— A családunkban senki nem volt orvos. Igazából nem volt tudatos ez a választás, annyira nem, hogy a barátaim hatására először Lembergbe, az állatorvosi egyetemre jelentkeztem … Itt be is fejeztem az első évet. Ennek során megtetszett a tananyag, illetve a miliő… Ott is kellett számos olyan tantárgyat tanulnom — például az anatómiát, a biokémiát, a biofizikát stb. —, amit az orvosi karon is oktattak, s így született meg bennem az elhatározás, hogy állatorvos helyett humán orvosnak tanuljak. Sikerült is felvételt nyernem az Ungvári Állami Egyetem (ma Ungvári Nemzeti Egyetem) orvosi karára — igaz, annak árán, hogy veszítettem egy évet… Így itt is elsős diák lettem!

— Mikor települt át Magyarországra, s mi vezérelte ebben? Komoly moszkvai, illetve kijevi sebészeteken dolgozhatott ugyanis ezt megelőzően…

— Az áttelepülésre vonatkozó elhatározás már akkor érlelődött bennem, amikor még Ungváron tanultam. Egy borzasztó erős ruszifikációs nyomás indult el akkoriban Kárpátalján. Amikor például oda kerültem, akkor még szinte bármelyik üzletbe be lehetett menni magyarul megszólalva, s kiszolgálták az embert. Egy év leforgása alatt azonban olyan gyökeres változás történt, hogy már akkor eldöntöttem: Magyarországon élek majd tovább… Közrejátszott ebben az is, hogy akkor még nagyon erősen élt bennünk a magyarság, a magyar szellem!

1981-ben fejeztem be az ungvári tanulmányaimat. Ezt követően Moszkvában voltam rezidens a Szecsenov Egyetem 61. sz. klinikáján. Két évet töltöttem ott sebészgyakornokként. 1983 és 1985 között Kijevben dolgoztam, egyszerre két helyen is: egy neves pártkórházban, illetve egy egyszerű, városi kórházban. S tudatosan innen, Kijevből települtem át az anyaországba, mert Kárpátaljáról nagyon nehéz volt megtenni ezt. Sokan hagyták el innen az országot, s mindenféle akadályokat görgettek az útjukba. Kijevből viszont csak nagyon kevesen vállalkoztak erre, így nem is nagyon törődtek velünk a hatóságok…

— Mennyire volt nehéz a beilleszkedés Magyarországon? Nem egy barátom, ismerősöm állítja ugyanis, hogy míg az „őshonos” magyaroknak elég 100 százalékra teljesíteniük, addig az áttelepültektől 150 százalékot vártak el…

— Ez utóbbit nemigen tapasztaltam. Talán az is segített engem, hogy az egyetemen már a második évtől magyar szakirodalomból is tanultam az orvosi szakmát — párhuzamosan, hiszen a vizsgákat oroszul, vagy ukránul tettem le. Minden szükséges tankönyv megvolt, mert, szerencsére, Kárpátalján be lehetett szerezni ezeket, amelyeket pedig nem lehetett itt megvásárolni, azok például Moszkvában elérhetők voltak, vagy Magyarországról hozattam el azokat…

Nem volt igazából probléma a beilleszkedés, amiben segített, hogy a szakmai felkészültségem magyarul is olyan volt, mint az orosz, a szakkifejezéseket stb. megtanultam a magyar szakirodalomból. Abban is szerencsém volt, hogy az orvostársadalomba kerültem, ahol nem fordult elő olyasmi, mint azokkal a barátaimmal, akiket leruszkiztak, holott szinte nem is tudtak oroszul… Nos, az orvostársadalomban nem hangsúlyozták ezt, nem éltek vissza vele — teljes mértékben elfogadtak… Inkább az volt furcsa nekem, amikor megkérdezték: mond csak, honnan tudsz ilyen jól magyarul? Amikor azt válaszoltam, hogy kárpátaljai származású vagyok, még egyszer rákérdeztek: értjük, de honnan tudsz magyarul?! Tehát még az orvostársadalomban sem tudatosult az, hogy akkor több mint 300 ezer őshonos magyar élt Kárpátalján. Talán amiatt, hogy ez a szám eltörpült a hárommilliós erdélyi magyarság mellett… Kicsit fájt is, hogy az értelmiség krémjéhez tartozó orvosok sem ismerték igazán Kárpátalját!

— Az érsebészet a szakterülete. Milyen haladó módszereket alkalmaz a gyógyításban?

— Idestova 30 éve vagyok érsebész. 88’-ban tettem le a sebészeti szakvizsgát, s átkerültem az Érsebészeti Klinikára, amely Magyarország vezető szakklinikája volt. Az érsebészeti szakvizsgát is ott tettem le, s elmondhatom, hogy ott tanultam meg mindent, amit az érsebészetről tudok… Szerencsém volt e tekintetben, hiszen egy nagyon-nagyon jó, európai, sőt világszínvonalú érsebésztől, dr. Dzsinich Csaba professzortól tanulhattam a mellette töltött 12-13 év alatt. Neki köszönhetem mindazt, amit szakmai téren elértem… Egyébként büszkén állítom — s ezt a tanulmányútjaimon szerzett tapasztalataim is alátámasztják —, hogy mindmáig világszínvonalú a magyarországi érsebészet! Egy hónapon át dolgoztam például Észak-Karolinában, s az ottani professzorom marasztalt, hogy dolgozzak náluk…

Megjegyezném, hogy 7-8 éve magánkórházakban dolgozok, de közben sokáig megmaradtam az Országos Kardiológiai Intézet érsebészének, s tavalyelőtt még ott is dolgoztam. Évtizedeken át engem hívtak, ha valamilyen szövődmény támadt a szívkatéterezés folyamán, vagy szimultán műtéteket kellett végezni…

Úgy másfél éve viszont otthagytam az állami szektort, s kimondottan a visszerek, trombózisok, lábszárfekélyek gyógyításával foglalkozok. Természetesen ez ismét sok tanulással és gyakorlattal járt, illetve meg kellett vásárolni a legmodernebb eszközöket. Ez utóbbiaknak köszönhetően a visszérműtéteket a leghaladóbb rádiófrekvenciás, lézeres és ragasztásos technikákával végzem. Ez annyit jelent, hogy nincs altatás, nincs vágás — így nincs felépülési idő sem, mivel a saját lábán megy haza a beteg, s egy-két nap után már munkába is állhat… Sőt, a ragasztásos technika alkalmazásának köszönhetően akár ebédszünetben is elvégezhető a beavatkozás, ami után a páciens visszamehet dolgozni — s ez nem túlzás!

— Az Ön honlapján találkoztam a következő idézettel, amely édesapjától, néhai Sepa László parlamenti képviselőtől, akadémikustól származik: „Ha tudsz segíteni, ne gondolkozz, segíts!”… Egyfajta krédó ez az Ön számára is?

— Ha külsőleg nem is, de a belső tekintetében — nagy szerencsémre! — sokat örököltem az édesapámtól… Azért is választottam ezt a mottót, mivel a vele töltött évek során meggyőződhettem arról, hogy ő nem csak mondta ezt, hanem valóban így is élt! Személyesen megtapasztaltam, hogy mennyi sok embernek segített, s közben soha, senkitől nem vett el pénzt ezért… Példát mutatott másoknak ebben. Egy erőskezű vezető volt — ugyanakkor csak azt várta el mástól, amit magától is megkövetelt!

Megjegyezném, hogy annak idején rebellis voltam én az ő szemében, és nem támogatta a Magyarországra való áttelepülésemet, de hiszem, hogy az eredményeim később megváltoztatták e véleményét, hiszen a szívműtétjét azon az Érsebészeti Klinikán, végeztük el, ahol dolgoztam. A ’90-es évek elején ezeket a műtéteket, otthon még nem végezték, sőt a szívbelhártya-gyulladás felismerése is nehézségbe ütközött.

— Utoljára az kérdezném, hogy tartja-e a kapcsolatot a Kárpátaljáról áttelepültekkel, kérik-e ők, illetve a mai is megyénkben élők a segítségét?

— Ha röviden kellene válaszolni, annyit mondanék hogy csak kárpátaljai barátaim vannak! Akiket barátomnak tartok, azok mind onnan származnak — azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam… Mindenben, minden lehetőséget megragadva igyekszek segíteni a kárpátaljaiaknak, s ez mindig is így volt. Mostanság is lényegében véve „önköltségi áron” végzem a gyógykezelésüket, ha hozzám fordulnak…

Tartom a kapcsolatot a Kárpátaljáról elszármazottakkal, amiben segítségemre van a barátom Benza György, a Kárpátaljai Szövetség elnöke. Egyébként e hét végén van a kárpátaljaiak hagyományos balatonföldvári találkozója, amelyen én is részt veszek.

Az interjút Bíró László készítette

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu