Jakab Sándor: „Megmaradunk, mint ahogyan mindmáig élnek, teremnek, kiváló bort adnak azok a szőlőfaj

A trianoni békediktátum a világ magyarságának igazi fájdalma, amely mély nyomokat hagy minden nemzedék lelkében. Immár száz esztendeje annak, hogy meghozták e mérhetetlenül igazságtalan döntést, amiről manapság különösen sok szó esik. Arról viszont szinte egyáltalán nem, hogy 1920. június 4-én is születtek derék magyar emberek. Egyikükről, Jakab Jánosról kérdeztük fiát, a beregszászi Jakab Sándort, aki beszél a munkájáról, a kettős centenáriumról, illetve egy különleges borról is.


Jakab Sándor: „Megmaradunk, mint ahogyan mindmáig élnek, teremnek, kiváló bort adnak azok a szőlőfajták, amelyekből a Trianon Cuvée készült…”


— Hogyan mutatkozna be?


— Mérnökember, építőmérnök vagyok, illetve borászkodom is. Ez utóbbi minőségemben a Szent Vencel Borrend alapító tagja, illetve főpohárnoka, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségében a turisztikai és borászati tagozatnak, valamint a Kárpátaljai Magyar Turisztikai Tanács borászati tagozatának vagyok a vezetője.


— Tudom, hogy édesapja pincemester volt — akkor bizonyára Önnek is a vérében lehetett a borászkodás szeretete…


— Hát, nem egészen így indult ez… A Kaszonyi Középiskolában végeztem, s amikor pályaválasztás előtt álltam, két szakma nem vonzott semmiképpen: szőlész-borász és pincér nem szerettem volna lenni! A Jóisten bizonyára megmosolyogta ezt az elhatározásomat, mondván: fiam, úgyis az lesz, amerre majd én terellek! Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom — neki lett igaza…


Bár építőmérnök lettem, végül édesapám, Jakab János nyomdokaiba léptem, aki a Beregszászi Szovhozüzem kaszonyi pincészetében volt pincemester. Odahaza — akkor még Kaszonyban — volt szőlőnk, pincénk a hegyen, így borunk is. Édesapám mindig hívott, hogy segítsek neki hol a hordót kimosni, hol a prést előkészíteni. Tőle tanultam meg, hogy a borhoz csak alázattal szabad viszonyulni. Az alapokat tehát mellette tanultam meg… Abban az időben mindössze két szakkönyvem volt, mostanra, hála Istennek, sokkal, de sokkal több!


— Aztán, immár beregszászi lakosként is folytatta a borászkodást…


— Igen, az ardai hegyen előbb a kolhoztól béreltünk egy szőlőültetvényt, s a termés egy részét a gazdaságnak kellett beszolgáltatni. Ott már valamivel nagyobb volumenben foglalkoztunk a szőlővel és a borral édesapám segítségével. Halálát követően viszont már önállóan kellett folytatni a megkezdett munkát…


Megjegyezném, hogy már Beregszászban éltünk, amikor az első helyi borfesztiválon aranyérmet nyertem az egyik borommal. Akkor odajöttek hozzám a kaszonyiak, gratuláltak, de megjegyezték: Sándor, ezt az aranyérmet nem te kaptad — ezt édesapád kapta! Nagyon kedves és megható dolog volt ez a részükről…


Egyébként vallom, hogy a tapasztalat mellett roppant fontos a folyamatos tanulás is egy borász számára. Jómagam például közel hetvenéves fejjel a Szent István Egyetem szőlész-borász szakmérnöki másoddiplomás képzésében végzem a harmadik szemesztert.


— Édesapjáról mondana néhány szót?


— 1920. június 4-én született ő Beregardóban. A beregszászi magyar gimnázium befejezését követően elkerültek Alsóvereckére, ahol az ottani körjegyzőségen volt segédjegyző. Tudni kell róla, hogy nagyon szép kézírása volt. A cseh érában már a gimnázium ruszin tagozatán kellett érettségiznie.


A háború után Kaszonyban dolgozott a helyi pincészetben, amely a Beregszászi Szovhozüzem kirendeltsége lett. Érdekességként megemlíteném, hogy a helyiek csak „Sámpány”-ként emlegették ezt a pincészetet. Az a helyzet, hogy a magyar időkben a budafoki pezsgőgyárba szállították a kaszonyi hegy Furmint, Bakator és Szerémi zöld szőlőinek borából készített pezsgőalapborokat, hogy igazi champagne készüljön belőlük.


Édesapám közben elvégezett egy borászati tanfolyamot is, s pincemester lett. Ő tehát nem vitte tovább édesapja, az én nagyapám, Jakab Sándor szakmáját, aki kovácsmesterként kereste kenyerét hosszas inaskodást, tanulmányokat követően. A Magyar Királyi Államvasutaknál dolgozott ő. Aztán jött Trianon, s vele a cseh éra. Mivel a vasútnál, állami munkán volt, ezért kötelezték, hogy tegye le a cseh közhivatalnoki esküt — ő azonban karakán ember lévén megtagadta ezt, ami miatt elbocsátották. Történt ez úgy, hogy öt saját gyermeke mellett egy árván maradt rokon gyermeket is neveltek…


— Ha már szóba került a békediktátum: Ön tudatosan készült ennek századik évfordulójára, mégpedig nem is akárhogyan!


— A családunk számára öröm és szomorúság ez a centenárium, hiszen száz éve született édesapám, illetve pont azon a napon következett be a magyarság legnagyobb tragédiája…


Már az év elején érlelődött bennem a gondolat, hogy valami módon meg kellene emlékezni mindkét évfordulóról. Az ötletet az adta, hogy a főiskolai bálra készülve elgondolkodtam azon, miként lehetne valami különlegességgel kirukkolni — ekkor jött a gondolat, hogy ezúttal egy Trianon Cuvée-t készítek és palackozok, s ezt ajánlom fel nyereményként a bál tomboláján.


A gondolatot tett követte, így készült el e bor, mégpedig — ahogy manapság divatos szavakkal mondják — limitált szériában: minden egyes palack címkéje meg van számozva. Ez az ital nem kerül értékesítésre, csak ajándékozásra, ugyanis sokkal többet jelent számunkra!


— Milyen borokból készült e különleges ital?


— Hű a nevéhez, hiszen az elszakított nemzetrészekre jellemző szőlők borait házasítottam. A Furmint az egyik, amely Magyarországot, a Felvidéket, illetve Kárpátalját is képviseli, a másik, a Bakator, amelynek Érmellék a hazája, s onnan terjedt el Magyarország több borvidékére, a harmadik a Szerémi zöld, amely a Szerémségből származik.


Feleségemmel, Nórával, e különleges bor révén egyrészt szerettük volna kifejezni, jelképezni, hogy összetartozunk, hogy megmaradunk magyarnak, bárhová is sodort bennünket a történelem vihara. Megmaradunk, mint ahogyan mindmáig élnek, teremnek, kiváló bort adnak azok a szőlőfajták, amelyekből a Trianon Cuvée készült… Aki ezt megkóstolja, érezheti az elszakított nemzetrészekre jellemző ízeket, megélheti az összetartozás csodás érzését most, az anyaország kormánya által meghirdetett nemzeti összetartozás évében. Hiszem eközben, hogy egyetlen más nemzetet sem bántunk azzal, hogy tudatosítjuk, hogy kimondjuk: lelkileg együvé tartozunk!


Másrészt pedig, ahogy már elmondtam, e borral szerettem volna tisztelegni a száz éve született édesapám emléke előtt is.


Az interjút Bíró László készítette

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu