Mikulyák László: „Jön az Úr szava, ahogy szólt Izajáshoz is: Ne félj, mert én veled vagyok!”

Mikulyák László püspöki jegyző, Felső-Tisza-vidéki esperes, rahói és kőrösmezői plébános. Emellett igazi közösségszervező, aki megérdemelt tiszteletnek és megbecsülésnek örvend nem csupán Rahón és környékén, hanem messze e régió határain túl is. Vele beszélgettünk el a minap.



— Tudatosan készült-e a papi pályára, illetve mikor hívta el szolgálatra az Úr?


— Nyugodtan mondhatom, hogy vallásos családban születtem és nevelkedtem. Egészen kiskorom óta rendszeresen jártunk templomba. Mivel a 80’-as években szüleim munkahelye miatt ez tilos volt Técsőn, ezért minden vasárnap Husztra utaztunk vonattal szentmisére. Aztán a rendszerváltás után már otthon is lehetett templomba járni. Majnek Antal ferences atya — későbbi és jelenlegi püspökünk — lett a plébánosunk. Akkor ő meghívott ministrálni, és azt hiszem ott, az oltár körüli szolgálat közben éreztem meg először, hogy én is pap szeretnék lenni. Később Magyarországra mentem tanulni hatéves gimnáziumba: azt hiszem akkoriban annyira nem foglalkoztatott tudatosan a kérdés, de soha nem aludt ki a papi hivatás utáni vágy. A gimnázium befejezése után fél évet éltem ferences kolostorban, majd jelentkeztem a Megyéspüspöknél — Antal atyánál —, hogy szeretnék az egyházmegye papja lenni.


— Jelenleg Rahón és Kőrösmezőn plébános. Az egyháznak itt több a feladata, mint a tömbmagyarság területén: nem csak a lélek gondozásával kell foglalkoznia, hanem támaszt kell nyújtania a szórványmagyarság számára a megmaradásáért vívott harcában…


— Papságom első két évében az ungvári járásban teljesítettem szolgálatot. Amikor 2008-ban a főpásztorom ide, Rahóra helyezett, a környék, az egyházközségek és ami a legfontosabb az emberek nem voltak ismeretlenek számomra, hiszen papnövendékként nyaranta sok időt töltöttem Rahón, illetve itt töltöttem a diakónusi gyakorlatom egy részét is. Amikor Antal püspök jelezte, hogy ide akar helyezni, akkor nem volt számomra zsákbamacska, hogy milyen helyzettel találkozok. Tudtam, hogy itt a hívek nagyon jólelkűek, szeretik az Istent és az Egyházukhoz is ragaszkodnak. A 70’-es években egészen Moszkvába utaztak, hogy megvédjék templomukat a lerombolástól. Ugyanakkor tudtam azt, hogy a hívek egy része már nem beszél magyarul, már idejövetelem előtt szükségessé vált az ukrán nyelv bevezetése a liturgiában, sőt, idővel külön közösség is alakult, amely már ukránul vesz részt a szertartásokban — mindamellett, hogy a vallásukat és a nemzetiségüket sokuk azonosítja, s „magyar vallásúnak” tartja magát, aki a „magyar templomba” jár misére.


Mivel a helyi hívek a 40’-es években zömében magyarok voltak, ezért nagyon sok támadásnak, meghurcoltatásnak voltak kitéve. Ezért érthető is, hogy sokan ellenálltak, vagy nemtetszésüket fejezték ki, hogy a templomban megjelent a magyar mellett az ukrán nyelv, mint a pasztoráció egyik módja. Érthető is, hiszen ők még megtanították gyermekeiket, unokáikat a magyarra, de sajnos azok már nem mind adták tovább az anyanyelvet.


Lelkipásztorként nagyon nagy dilemma, hogy mikor hogyan kell igét hirdetni. Sokszor látom azt, hogy akik ott vannak a szentmisén, vagy más szertartáson, csak tudják a válaszokat, de nem értik, hogy mit mondanak, miről prédikál a pap. Itt szeretném még megjegyezni azt is, hogy az ukrán nyelvű liturgia bevezetésének köszönhetően visszanyerjük azokat a — magyar gyökerekkel rendelkező római katolikus — híveinket, akiknél már egy generációval hamarabb végbement az asszimiláció, és emiatt „ideiglenesen” más egyházakban találtak olyan pasztorációra, amelyet megértettek.


Mivel mi katolikus egyház vagyunk, és a területünkön élő minden hívővel kötelességünk foglalkozni, lelki táplálékot nyújtani számukra, ezért a nyelvi összetétellel arányosan változik a lelkipásztorkodás nyelve is. Természetesen minden lehetőség meg van adva és biztosítva van, hogy aki magyarul szeretne imádkozni és énekelni Isten dicsőségére, annak is meglegyen a lehetősége. Ezért is segítettünk a magyar nyelvű iskola és óvoda létrejöttében.


— Az asszimiláció ellen a magyar óvoda és iskola az egyik legjobb ellenszer. Önöknél, ahogy említette, mindkettő rendelkezésre áll… Mit kell tudni ezekről?


— A rendszerváltás után, már elődeim is felismerték a helyzetet, hogy a templom mellett iskolának is lennie kell, hogy az itteniek megőrizzék a nyelvi identitásukat. 1998-ban először a kibővített plébánián, majd különálló egyházi tulajdonban lévő épületben indult meg a magyar nyelvű iskolai oktatás. Ezek voltak azok a gyermekek, akiket még szüleik, nagyszüleik megtanítottak anyanyelven írni, olvasni, beszélni. Azóta 22 esztendő telt el, s azok a tanulók ma már szülők, ám, sajnos, egy részük már elfelejtette gyermekeiket magyarul tanítani, sokan még magyar iskolába se íratják be csemetéjüket.


Mi a magunk részéről mindent megteszünk, hogy megfelelő körülmények álljanak rendelkezésre mindazok részére, akik mégis ragaszkodnak anyanyelvükhöz. Folyamatosan karbantartjuk az épületet, gondozzuk a környezetét, segítünk iskolán kívüli programok szervezésében, finanszírozásában.


Mivel éreztük, hogy egyre fogy az utánpótlás, ezért leválasztottunk egy részt az iskola épületében, s 2010-ben létrehoztunk először egy, majd egy második magyar nyelvű óvodai csoportot.


— Hogyan változott a gyermekek száma az óvodában és az iskolában, s mivel magyarázható ez?


— Ahogy említettem, eleinte nagy létszámú csoportok voltak, 23-25 fő, ma már sokszor kérdés, hogy lesz-e egyáltalán magyar nyelvű osztály (jelenleg 1-8. osztályig van iskolánk). Az asszimiláció erőteljes, sajnos a nagymamák nagyobb része meghalt, illetve sokan külföldön próbálnak jobb megélhetés után nézni.


A felső osztályokban nincsen, vagy alig van magyar nyelven oktató szaktanár, néhány évig még magyar nyelv és irodalom tanárunk sem volt (ez egyébként Kőrösmezőn még nagyobb gondot jelent).


Az óvodai csoportok elindulása után talán több lett a magyar osztályba iratkozó gyerek, de az óvoda sem tud teljes kapacitással működni, mert nincs meg az állandó óvodapedagógusi bázis.


Próbáltunk a tömbmagyarságból meghívni nevelőket, tanárokat — mint arra volt is példa az intézmények elindulásának kezdetén —, de ők vagy a nagy távolságok, a hideg miatt nem vállalták az ideköltözést, vagy a helyi intézményvezetés nem volt fogadókész, vagy pedig nem volt, akit egyáltalán meghívhattunk volna.


— Végül még egy személyes kérdés… Idén nyáron volt 15 éve annak, hogy Técsőn diakónussá szentelték Önt. Jelmondatává Izajás próféta könyvéből választott egy gondolatot: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy!". Akkor 25 éves volt, most viszont 40… Mindmáig aktuálisak ezek a szavak az Ön számára?


— Ezek a szavak mindig aktuálisak. 15 éve még egy szép bibliai idézet volt, ami az idő múlásával már valósággá válik. Az Isten nem csak fiúkat, férfiakat hív meg papi szolgálatra, hanem konkrétan néven szólít, és azt mondja egyik-másik fiúnak, férfinak: Laci, én téged hívlak! Ne félj!


Sok megpróbáltatás, kihívás ér engem is, másokat is, talán néha még félelem is, vagy elbizonytalanodás, de ha tudatosítjuk és sokszor át is érezzük, hogy az Övéi vagyunk, akkor minden megváltozik. S akkor jön az Úr szava, ahogy szólt Izajáshoz is: Ne félj, mert én veled vagyok! (…) Megerősítelek és megsegítelek, s támogatlak téged szabadító jobbommal (Iz 41,10).


Az interjút Bíró László készítette

Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu