Mondik Béla Árpád, avagy Árpi, az egykori munkácsi

2009-ben ismertem meg Mondik Bélát (nagyon sokan a mai napig Árpinak nevezik), amikor aktuális kárpátaljai festőművészeti kiállításunkat rendeztük meg Nyíregyházán a Kárpátok Művészeti és Kulturális Egyesületünk szervezésében. Annyira közvetlen és nyitott volt, hogy hamar befogadtuk magunk közé. 11 év barátság után — bár már sok mindent ismerek az életéből — beszélgettünk nyíltan és őszintén a kárpátaljai sorsról, életről, áttelepülésről, magyarságról…

— Még öt éves sem voltál, de már két államban éltél…


— Való igaz! 1943. augusztus 6-án születtem az akkor újra a Magyar Királysághoz tartozó Kárpátalján, a történelmünk egyik fontos színhelyének számító Munkácson. Nemsokára véget ért a második nagy világégés, és mi a nagy Szovjetunió része lettünk. Rengeteg minden eszembe jut, ha visszagondolok szülővárosomra… Kitörölhetetlen emlékeket hagyott nekem a Latorca folyó. Imádtunk kijárni, például, a teniszpályához, megcsodálni a fehér blúzban és szoknyában, illetve fehér nadrágban és ingben teniszezőket. Ez akkor még úri sport, volt, ám lassan eltűnt — mint annyi minden, így mi, magyarok is. Gyerekként jól emlékszem rá, hogy Munkácson mindenki magyarul beszélt, egy-két embert hallottunk ruszinul beszélni a piacon, de oroszul, vagy ukránul tulajdonképpen senki sem beszélt még akkor. Munkácson akkoriban magyarok, ruszinok — akik szinte mindannyian beszéltek magyarul — és zsidók voltak, de ők is főleg magyarul beszéltek, ritkán héberül. Egy roppant békés élet volt abban az időben Munkácson. A korzó volt mindennek a közepe.

Most jó 70 évvel ezen emlékek után is — a világjárvány előtti időkig — szinte folyamatosan jártam, jártunk át Kárpátaljára, nem egy alkalommal Munkácsra, így talán megengedhetem magamnak, hogy keserűen mondjam: a magyarság, a magyar szó majdnem hogy megszűnt létezni Munkácson. Döbbenetes és fájdalmas is egyben ez számomra... Ungváron is tanultam 4 évig, illetve voltam sokáig ott, s hasonló a helyzet ebben a városban is. Eltűntek, vagy „illegalitásba vonultak a magyarok”... Állíthatom ezt, láttam ezeket a városokat, éltem ott, mikor még szinte teljesen magyarok voltak, még a szovjet idők kezdetén, talán közepén is. Talán Beregszászt tartják még magyarnak manapság, de tudjuk, hogy mára ott is 50 % alá csökkent a magyarság száma. Hát ezt hozta a történelem, a sors…


— Mi az az emlék, ami a legjobban benned maradt a gyermekkorodból Munkácson?

— Hát ez egy szomorkás emlék, de egyben sajátos is. Emlékszem, akkoriban nagyon sok volt a koldus és a kéregető… Amikor bejöttek az udvarunkra, anyukám mindig adott nekik zsíros kenyeret, amit sokszor velem küldött oda nekik. Egyszer megesett, hogy egy sovány, szakállas férfi tért be ócska, szakadt ruhában, egy hátizsákkal. Olyan ötéves lehettem, s ezúttal is én vittem neki a szokásos zsíros kenyeret. A bácsi csak állt ott és zokogott… Én nem ismerhettem fel, mert születésem után nem sokkal elvitték katonának: az Apukám érkezett meg a sokéves hadifogságból! Soha nem beszélt a háborúról, vagy a hadifogság borzalmairól, s amikor egyszer megkérdeztem, azt mondta, erről ne is kérdezzem őt. Mi azonban szerencsések voltunk, hogy visszakaphattuk őt, még akkor is, ha lelkileg már soha nem jött rendbe. Talán akkor „szabadult fel” úgy-ahogy, mikor idős korában áthoztuk Magyarországra. Akkor érezte talán, hogy hazatért és az övéi között van. Ez már a rendszerváltás után volt, a ’90-es években. Aztán majdnem megélte a 100. életévét itt békés öregségben.


Anyukám már korábban meghalt. Egy igazi angyal volt ő, aki mindenkit szeretett és akit mindenki szeretett. A Szovjetunióban egyébként varrónőnek tanult és sokáig volt úgy, hogy abból éltünk, amit ő varrt a hölgyeknek. Neki köszönhetem a zeneművészetben való érvényesülésemet. Ma már mindketten egymás mellett nyugszanak a munkácsi temetőben…

— Tudomásom szerint a Mondik család ismert és elismert volt Munkácson…


— Igen. Az öreg Pákh Sanyi bácsi mondta nekem egyszer New Yorkban, mikor voltam kint náluk, hogy „Árpi (szinte mindenki Árpinak szólított régen), a te nagyapád egy fogalom volt Munkácson!”. Igen, mindenki ismerte őt akkoriban. Tulajdonképpen komoly vállalkozóként volt egy fémipari lakatosműhelye abban az időben, s volt olyan időszak, amikor 30-40 mester és segéd is dolgozott neki. Ők dolgoztak a munkácsi bankon, mozin, színházon és nagyon sok helyen Kárpátalján. A szakmát még a ma Óbudai Egyetemként működő intézményben tanulta ki, s érdekesség, hogy az öccse is ott tanulta ki a gépészetet, aki később Horthy Miklós hajóján volt gépész. Ehhez köthető egy jó sztori… Egyszer, mikor nagyapám meglátogatta testvérét, akkor, állítólag, jól megnevettette a kormányzót, mert a papa négykézláb kúszott fel a pallón a hajóra — tériszonya volt ugyanis… Visszatérve a műhelyre, a kommunista időkben természetesen mindent elvettek, kisajátítottak. Így a nagy műhelyt, az üzletet is, s csak egy kis műhely maradt meg abban a funkcióban, ami az udvarunkhoz tartozott: talán 6-8 munkással. Ott lett nagyapám tulajdonképpen éjjeliőr…

— Ez a helyzet sokunk számára ismerős, hiszen az én dédnagyapám meg a debreceni Déry Múzeumban lett portás. Előtte a vármegye és a város főispánja volt, és nagybirtokos…


— Igen, ez a kommunizmus, a kommunisták sajátsága: sok család megtapasztalta ezt mindenhol a világon, ahol ők lettek az „urak”. Aztán ki, hogyan viselte... Nagyapám, hála Istennek, jól viselte és egész életében vidám, bohém ember tudott maradni. Ma már senki sem maradt közülünk Munkácson, lévén, hogy Pali bátyám és a húgom is Magyarországon élnek. Ennyi. Finito… Még fotóim sincsenek a múltról…


— Beszéljünk egy kicsit a te életutadról, zenész életedről, a katonaságról és az áttelepülésről.


— Első találkozásom a hegedűvel akkor volt, amikor gyermekként átmentünk bácsikámhoz szenteste, és cigányok hegedültek ott. Nekem akkor megtetszett ez a zenei műfaj, s az anyukám kérésemre beíratott a helyi zeneiskolába, ahol tanáraim javaslatára tovább mentem tanulni az ungvári zenei szakiskolába, amit aztán jelesre végeztem el. Az egyik barátommal nagy hévvel és optimistán elmentünk felvételi meghallgatásra Kijevbe, ám szembe jött velem először a szomorú valóság… Történt ugyanis, hogy jöttünk lefelé a lépcsőn a barátommal, közben magyarul beszéltünk. Ekkor egy ottani professzor lépett oda hozzánk és keményen leszólt minket: hogy merjük ezt a fasiszta nyelvet használni…. Nos, én ugyanazzal a lendülettel továbbmentem az akkori Leningrádba (ma Szentpétervár), ahol felvettek levelező szakra.

Közben visszajöttem Munkácsra tanítani, de rá 3 vagy 4 hónapra elvittek katonának, mégpedig jó messzire, Szibériába, Kemerovóba. Nem csak a környezet, a szélsőséges időjárás, de a kiképzés is emberfeletti volt. Hála Istennek, mire aláírtam volna ott valami papírt a kiképzésem befejezéséről — miután rakétatámaszponton voltunk, így 10 évig nem utazhattam volna külföldre —, zenei tudásomnak és néhány zeneművészetet kedvelő tisztnek köszönhetően elkerültem az alakulatomtól. A kezdeti kisebb fellépések és temetések után jött Novoszibirszkben a helyi katonai ének- és táncegyüttes, majd a hivatalos szolgálati idő letelte után ott maradtam a helyi Operaházban. Egyik alkalommal a Monti csárdást játszottam. Előtte a műsorvezető bejelentette oroszul hogy következi a csárdás Monti, előadja Mondik… Az előadás után felállt egy nagydarab, melák tábornok és ezt mondta: „Látják, elvtársak, ez a kiskatona egyedül megírta a számot és egyedül el is játszotta!” —kaptam is 10 nap szabadságot…


Aztán nemsokára visszatértem Munkácsra. Akkoriban Ungváron még egy magyar ember nevezte a zeneiskolák igazgatóit, s ő engem javasolt a munkácsi zeneiskola vezetőjének posztjára. Két és fél évig voltam ott igazgató, de már nagyon nehéz volt magyarként akkoriban ezt a feladatot normálisan elvégezni — próbáltak ilyen-olyan ellenőrzésekkel fogást találni rajtam, míg végül magam döntöttem a távozásomról. Az egyik kolléga ugyanis elmondta nekem, hogy már nagyon zsörtölődnek valakik, valahogyan így: „Hogy lehet az, hogy miénk a hatalom és egy magyar a vezetőnk?…”. Na ez volt az a pont, amikor elegem lett… Nem csak az igazgatói állást adtam fel, hanem miután akkor már egy ideje ismertük egymást mostani feleségemmel (Ternóczky Gabriella a neve, s milyen érdekes, hogy az ő családja pedig kitelepített felvidéki — ilyen ez a magyar sors) áttelepültem és itt nősültem meg Nyíregyházán. Hozzátenném, hogy nagy nehézségek árán, több nekifutásra engedélyezték, hogy az anyaországba költözzek…

— Mit kell tudni az életed ezen szakaszáról?


— Az újfehértói zeneiskolában sikerült tanári állást kapnom, ahol egy év múlva a leköszönő igazgató engem kért fel a vezetői állás betöltésére — valószínűleg zenei és pedagógiai képzettségemnek, illetve annak köszönhetően, hogy már volt tapasztalatom zeneiskola vezetésében. Így esett, hogy 30 éven át vezettem a zeneiskolát Újfehértón, párhuzamosan pedig játszottam a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarban, vendégművészként pedig a debreceni zenekarban. Beutaztuk Európát, még Skandináviát is, zenénkkel és tudásunkkal öregbítettük a magyarok hírnevét. Emellett még a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház zenekarában is dolgoztam, illetve 10 éven át játszottam egy vonós quintett tagjaként a Nemzeti Filharmónia megbízásából. Nagy kitüntetés volt ez nekem! Büszke vagyok még arra, hogy nagyon sok tanítványom tett szert országos, sőt nemzetközi hírnévre. Nyugdíjazásom óta „letettem a lantot” (szó szerint értve) és itt élünk Nyíregyháza mellett Rozsrétszőlőn. Van egy kis műhelyem, ahol ötvösként dolgozgatom.

— Mondanál néhány szót erről is…


— Gyermekkoromban sokat voltam a műhelyben, néztem hogyan kovácsolnak, hogyan munkálják meg a vasat, a rezet. Fiatal koromban bátyámmal fejlesztettem tovább a munkácsi műhelyben ezt a tudásomat, s tulajdonképpen elég jól kitanultam ezt a mesterséget, ami nagy hasznomra lett később, kereset-kiegészítésként is, már itt Magyarországon. Főleg a rendszerváltás után volt nagyon sok ilyen jellegű megrendelésem: feliratok, cégérek, utcanevek és házszámok stb. Ma, ha szétnézel Nyíregyházán, akkor számos közintézményen, magánházon láthatod a munkáimat. Legjobban talán a magyar címert szerettem és szeretem mind a mai napig készíteni, illetve fogom is ezt csinálni, amíg erőm engedi. Az utóbbi évtizedben annak az egyesületnek a jóvoltából, amiben együtt munkálkodunk, munkáim elkerültek Bajorországba is, de nagy öröm volt, amikor átadtátok egy ilyen címeremet Buzánszky Jenőnek, az Aranycsapat az akkor még élő legendájának. Emellett több munkám került külföldre, sokszor magyar disszidens barátokhoz. Egyik ilyen volt Kecskeméti Ede barátom (Isten nyugosztalja), akinek a Halászbástya volt a mindene, így neki azt készítettem el…


— Utolsó kérdésem az lenne, hogy követed-e más kárpátaljai, vagy egykori munkácsi ismerőseid, barátaid életét, esetleg tartod-e a kapcsolatot valakivel, valakikkel közülük?

— Mindenféleképpen! Nagyon sokat ismertem-ismerek ebből a körből, de korunknál fogva egyre kevesebben vagyunk… Kiemelném közülük Osztie Gézát, akivel mind a mai napig a legjobb barátok vagyunk, bár ő Budapesten él. A tornász sportágban alkotott maradandót, lett ismert és elismert. Talán még most is a Postás SE edzője: fáradhatatlanul tanítja és készíti fel a fiatalokat. Legutóbb Buenos Aires-ben is ott volt, ahol egyik növendéke olimpiai ezüstérmet szerzett. Vagy ott van Wittenberger Kati, ha jól emlékszem az Operaház korrepetitora, Meskó Sándor zongoraművész, Stumpf Árpád a debreceni szimfonikus zenekartól, de megemlíthetem Jávori Ferencet, aki a világ legismertebb Klezmer zenekarának vezetője, de ismerem a Pákh családot is, akiknél többször jártam New Yorkban. Imre a nagy Munkácsy-gyűjtő, bátyja Sándor, aki már ismét Munkácson él, mai napig barátom. Munkácsról származik a Róth család is, akiket szintén ismerek.


Végül innen is kívánok kitartást, összetartást, egészséget, békét és megmaradást Kárpátaljának, az ottani magyarságnak! Sok szeretettel Árpi, az egykori munkácsi…


Az interjút Őry László készítette



Featured Posts
Recent Posts
Archive
Search By Tags
Follow Us
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square

Web szerkesztő: Archív-Hungária Kft., www.erendesign.hu