Osztie Géza: Boldog ember vagyok és hálás a Jó Istennek!

Bevezető helyett




Kedves Géza! Én kb. 8 éve ismerlek, s nem titok, hogy közös barátunkon keresztül van ez az ismeretség: Mondik Bélán, vagy ahogyan mindenki ismeri őt, Árpin keresztül. Tavaly készítettem vele egy interjút a Kárpátalja, szeretlek! portál számára, mint elszármazott kárpátaljairól, aki bár Kárpátalján született, de jó ideje áttelepült már Magyarországra és itt ért el olyan dolgokat a zeneművészetben, amire méltán lehet büszke szülőföldje, Kárpátalja is. Utána már régen szerettem volna veled is egy hasonló beszélgetést megejteni, de ebben sok minden, legfőképpen a koronavírus járvány megakadályozott. Ám Árpi barátunkkal sikerült végre meglátogatnunk téged Budapesten, s elbeszélgetnünk életedről, a sportban, pontosabban tornászedzőként elért sikereidről, amelyekre méltán lehetünk büszkék mi és a kárpátaljaiak is.


— Szóval, kedves Géza bátyám, hogy is volt ez?


— Hát igen, egyszer régen, 1942. november 20-án megszülettem Munkácson, Kárpátalján, az Osztie és a Höffner család sarjaként. Őseimről talán annyit, hogy az Osztie név igen ritka: szerintem Franciaországból származók lehettek apai felmenőim. Ezt a vonalat én Temesvárig tudom visszavezetni, ahol tanáremberek, értelmiségiek voltak ők, de nagyapám, Osztie István már Budapesten született. Azt lehet mondani, hogy az Osztie család, egy igazi nagypolgári család volt Budapesten a múlt század elején.



Anyai ágon pedig Höffner vagyok: édesanyámat — akinek a fotója itt van a szobában, ahol én alszom — Höffner Ilonának hívták lánykori nevén. Első hallásra is érezhető, hogy német származású család lehetett, s a Höffner-ősök valahonnan Szászországból vándorolhattak, kerülhettek az akkori Magyarországra, pontosabban Kárpátaljára. Höffner dédapám asztalosmester volt, s egy, Munkácstól kb. 13 km-re lévő kis településen, a patakparton hozott létre egy faszegecseket gyártó manufaktúrát. A faluban szatócsboltja volt egy jómódú családnak, s ebbe a családba nősült be ő. Sok gyermeke született, köztük az egyik Höffner nagyapám, aki egyébként Schönborn grófnak volt a főerdésze, amely arisztokrata családot senkinek sem kell bemutatni Kárpátalján, hiszen mindenki hallott már róluk, ismeri a múltjukat. Nagyon jó viszonyban, mondhatni bizalmi viszonyban volt a gróffal, aki fel is ajánlotta neki, hogy költözzön a családjával a szolyvai kastélyához tartozó épületbe, de Höffner nagyapám azért nem élt e lehetőséggel, mert akkor a gyerekeknek messzire kellett volna iskolába járniuk…



Osztie nagyapám kántortanító volt és a tanulmányai befejezése után elkerült egy Munkács melletti faluba tanítónak. Ott megismerkedett, majd összeházasodott a helyi óvónővel. Négy gyermekük született, s a második volt az én édesapám. Később egyébként nagyapám Munkácsra került a vár mellé (Palánkának is hívták ezt a részt) és az ottani iskola igazgatója lett, de ez a felhőtlen, boldog korszak a trianoni döntéssel véget ért — nagyapám nagy hazafi lévén nem esküdött fel a csehszlovák államnak, így elveszítette az állását. Sokáig bízott benne, hogy újra Magyarország lesz ott, de ez, mint tudjuk nem jött el… Később — több évi állástalanság után — barátok segítségével mégis visszakerült az iskola igazgatói tisztségébe. Egyébként egy nagyon sokoldalú ember volt, a családban mindig is mondtuk viccelődve, hogy a nagyapa verte belénk a kultúrát…


— Édesapádról mit lehet tudni?


— Apám egy kicsit másfelé orientálódott, bár gépészeti technikumot végzett, de miután beleszeretett anyámba, hogy vele tudjon maradni, ne kelljen elkerülnie más városba, ezért a csehek alatt belépett a rendőrségbe és ott kezdett el dolgozni nyomozóként. Amikor pedig újra Magyarországé lett ez a terület, akkor is tovább szolgált rendőrként, majd 1941-ben behívták a magyar hadseregbe, és miután nagyon jól beszélte a szláv nyelveket (oroszt, ruszint, csehet, szlovákot), így a megszállt területeken sokat beszélt az orosz emberekkel, akik meséltek neki a kommunizmus szörnyű dolgairól, az értelmiség, az állami apparátusban dolgozók, vagy a katonatisztek elpusztításáról és sok egyéb érthetetlen, hihetetlen borzalomról. 1941 decemberében apám hazajött a frontról — akkor, amikor az orosz hadsereg megállította a németeket, majd ellentámadásba lendült. Szóval ekkor azt mondta anyának, hogy a németek el fogják veszteni a háborút, az oroszok pedig idejönnek és mindent el fognak pusztítani. 1942 novemberében, amikor megszülettem, apámat már háromgyerekesként nem hívták be újra, mikor viszont visszavonulás volt Kárpátaljáról, őt is aktiválták, így elment a magyar hadsereggel. Egészen Franciaországig jutott, ahol végül hadifogságba esett… A szabadulása után már nem tért (nem térhetett) ide vissza, hiszen kivégzés, börtön, vagy GULAG várta volna, mint megbélyegzett magyar „fasisztát”, pedig ő csak egy egyszerű rendőr volt. Egyébként Münchenben maradt, telepedett le, mi pedig — anyám és a három kisgyerek — ott maradtunk magunkra maradva Munkácson…


Apám Münchenben élte le hátralévő életét és ott is halt meg 1971-ben. Később exhumáltuk és újratemettük magyar földbe, Budapesten. Sajnos a kapcsolatunk az életében már nem tudott helyreállni, de később az öccsével, aki szintén Münchenben élt, igyekezett minket segíteni ruhacsomagokkal, illetve halála után komoly örökséget hagyott ránk… Visszatérve anyámra, ő ezután már csak nekünk, értünk élt, hiába udvaroltak neki sokan. Sikerült szakácsként állást kapnia a helyi óvodában, ahol nagyon szerették őt. Például, olyan jól főzött, hogy egyszer, amikor megkínálta ebéddel az ellenőrzést végzőket, azok el voltak képedve, hogy a gyermekek ugyanezt a finom ételt kapják minden nap. Később kapott is egy kis kitüntetést, amire nagyon büszke volt…


— Mi volt a helyzet a tanulással?


— Édesanyám ukrán iskolába járatott minhármunkat, főleg azért, mert a magyar iskolában akkor nem volt érettségi, édesanyánk pedig arról álmodozott, hogy mi továbbtanulunk. Bátyám be is került az ottani technikumra, de más nemzetiségű „jóakaróink” jelentették, hogy ez a fiatalember egy magyar fasisztának a fia, így addig zaklatták a bátyámat, míg maga adta be a kérvényt, hogy mégsem akar ott tanulni. Mondanom sem kell, hogy ez örökre nyomot hagyott benne... Utána elvitték három évre katonának, amikor pedig visszajött, titokban elment felvételizni a kijevi egyetemre, vegyészmérnöki karra. Én eközben Lembergbe, a testnevelési főiskolára nyertem felvételt, így esett meg, hogy 6 évnyi különbséggel, de mégis egyszerre kezdtük az egyetemet. A középső bátyám miután visszatért a katonaságból, nem tudott tovább tanulni, mert anyánkat kellett segítenie, s otthon maradt dolgozni. Az idősebb bátyám végül Harkovba került, ahol családot alapított, s vegyészmérnök, kandidátus lett. Én a kezdeti rosszabb eredmények után igyekeztem jobban teljesíteni a főiskolán, tulajdonképpen kitűnő diák lettem, s ezzel az ösztöndíjam is nagyobb lett. Így havi 30-40 rubel ösztöndíjammal támogatni tudtam édesanyámékat. Az utolsó évben már a legjobb voltam az évfolyamon. Sokat elmond, hogy kb. 500 hallgató közül kaptam Lenin-ösztöndíjat. Utána elvittek katonának, ahol természetesen sportszázadba kerültem, s megszereztem a Szovjetunió Sportmestere címet. Utam később visszavezetett Munkácsra, ahová a szívem és édesanyám is visszahúzott. Először tornászedzőként működtem, sikereket érve el a tanítványaimmal, majd 1969-től az ottani tanítóképzőben lettem vezető edző, testnevelő tanár.



— Ha jól tudom a titkosszolgálat is érdeklődött irántad…


— Többször be akartak szervezni, mert látták, hogy milyen jól felkészítettem a gyerekeket (több százat) az ünnepi felvonulásokon előadott műsorokra, illetve, persze, akkoriban már nevem is volt az ottani sportszakmában. Keresték is a „fogást” rajtam, nem véletlen, hogy amikor Magyarországra utaztam, mindig le kellett adnom a katonakönyvemet, utána be kellett menni érte. Aztán egy alkalommal elfelejtettem visszavenni, amibe az akkori állambiztonsági szolgálat egyből „belekapaszkodott” és azonnal behívattak a hadkiegészítő parancsnokságra. Na, ott elkezdték a szöveget: Mi az, hogy én nem veszem el a katonakönyvemet?!” — verte ott az asztalt egy alezredes elvtárs, akivel ráadásul ismertük is egymást a sport világából. Engem azonban akkor már nem tudtak semmivel sem zsarolni, fenyegetni, mert mindenre figyeltem életem és munkám során, nem volt, amibe beleköthettek, sőt már a Magyarországra való áttelepülésemet készítettem elő. Emlékszem. 1971 nyarán, mikor amerikai nagynénimmel találkoztam Budapesten, azt mondtam neki, hogy mi lenne, ha átjönnék Magyarországra, utána pedig tovább kimennék hozzájuk Amerikába? Nagyon örült ő az ötletnek. Aztán még ebben az évben, szeptemberben meghalt az apám Münchenben, aki, ahogy már említettem, komoly örökséget hagyott ránk. Végül is 1974 októberében jöttem át Magyarországra — az örökség rám eső részéből tudtam itt új életemet elkezdeni. Még azon év novemberében edzőként kezdtem dolgozni a Postás SE női szakosztályán, Budapesten. Ezt tulajdonképpen mind a mai napig nem hagytam abba, hiszen én mindig örömmel mentem dolgozni, soha nem volt olyan, hogy ne élveztem volna a munkámat, kvázi a hobbimat.



— Nagyon sok kiváló tanítványod, növendéked volt a tornában. Tudom, hogy mindig nehéz felsorolni őket, nehogy valaki kimaradjon, de említenél mégis néhányat nekem?


Sok válogatott versenyzővel dolgoztam, mint például Flander Erika, Ladányi Andrea és Molnár Andrea mestere. Utóbbi a barcelonai ötkarikás játékokon 6. helyen végzett női csapat tagja, talajon Európa-kupa győztes, a birminghami világbajnokságon pedig az egyéni összetett 11. helyezettje volt. A legújabb sikereket illetően mindenképpen meg kell említenem az idei junior Európa-bajnokságon felemáskorláton 6. helyen végzett Székely Zóját, akinek kezdetektől a nevelőedzője vagyok, de én kísértem el Buenos Aires-be az ifjúsági olimpián ezüstérmet szerzett Bácskay Csengét is.


— Tudom, hogy a Csisztu Zsuzsa nem a te tanítványod volt, korábban mégis megemlítetted nekem, hogy jól ismeritek egymást. Magyarországon sokan ismerjük és szeretjük őt: nemcsak sportolóként, hanem sportműsorok vezetőjeként is. Mesélnél egy kicsit a megismerkedésetekről, barátságotokról?


— Nagyon, nagyon tehetséges volt ő. Minden megvolt benne: bátorság, gyorsaság, robbanékonyság, szépség… 1982 körül jártunk, ő fiatalabb volt, mint a többiek, és miután a női edzője nem akart edzőtáborba jönni — éppen előkészület volt valamelyik szocialista ifjúsági versenyre — én mondtam, hogy elviszem, s jött is velünk. Utána eltelt néhány év és Zsuzsa már a felnőttválogatottban volt. Emlékszem, amikor átjött a Postásba az edzőjével, s igyekeztem szakmai tanácsokkal segíteni, de mindig tiszteletben tartottam, hogy nem év vagyok az edzője. Egyébként én is tanultam tőle valamit, amit soha nem felejtek el... Egyik alkalommal már két napja küszködtem egy korábban megsérült fiatal tornász visszaállításával, de valahogyan soha nem tudott úgy kijönni az a tornászmozdulat, ahogy kellett volna —automatikusan triplacsavart csinált duplacsavar helyett. Csisztu Zsuzsa láthatta ezt, mert azt üzente nekem egy másik tanítvánnyal, hogy neki is volt ilyen problémája, s az volt a megoldás, hogy az edző nem állt oda segíteni, így a duplacsavart csinálta meg. Hát ez nekem is bejött! Nem álltam oda, s a tanítvány megcsinálta azt a duplacsavart... Odamentem Zsuzsához, megköszöntem neki a segítséget, illetve hálából megtanítottam neki egy olyan tornamozdulatot, amit csak az én tanítványaimnak szoktam. A későbbiekben mindig segítettem szakmai tanácsokkal, ha volt rá alkalom vagy lehetőség. A mai napig jó a kapcsolat közöttünk. Köszönöm Zsuzsa innen, ennyi idő után is!


— Kedves Géza! Végezetül szeretném tőled megkérdezni, hogy áttelepült kárpátaljaiként mit adott neked Magyarország?


— A kis vidéki, kárpátaljai, munkácsi tornászedzőként megadta, hogy kilépjek a nagyvilágba, megismerjem a világ legjobb edzőit, tornászait. Rengeteg szaktekintélyt, tornászcsillagot, a világ legjobb edzőit mondhatom a barátomnak, ismerősömnek, bejártam a világot, olimpiák, világ- és Európa-bajnokságok… Soha nem gondoltam volna…


Fontos pillanat: 1980-ban, amikor a magyar válogatottat vittem egy versenyre Szicíliába, átutazóban voltunk Rómában, s megálltunk ott néhány órára. Óriási hatással volt rám, amikor beléptem a Szent Péter térre. Emlékszem, ott és akkor feltódult belőlem, szinte magammal beszéltem, hogy „te Géza, te kis munkácsi gyerek, te tényleg itt vagy?”... Néztem, a sok embert, közöttük sok lengyelt, akik ott álltak… Nem tudtam mire várnak, de nemsokára megértettem, amikor jött II. János Pál Pápa, s tőlem úgy öt méterre haladt el…


Hálát adok a Jó Istennek, hogy ilyen sokat kaptam az élettől! Anyukám kérdezte egyszer, mikor már a világ élvonalában voltam, hogy „Gézuka, te ilyen tehetséges, vagy ilyen szerencsés vagy?”. Én mondtam neki, hogy mindkettő kell ehhez…

Hálás vagyok azért is, hogy Magyarországra kerülhettem, de ugyanakkor azért is, hogy Munkácson születhettem, akkor és olyan körülmények között. Megtanultam a kitartást, a szorgalmat, az alázatot, megismertem a tűrőképességem határait, másoknak az elfogadását



A magánéletemet illetően pedig itt vettem el szeretett feleségem, aki néhány éve már nincs közöttünk, itt született két szép gyermekem, egy lány és egy fiú. Boldog ember vagyok és hálás a Jó Istennek!


Az interjút Őry László készítette



Az Osztie Géza tanítványai által elért eredmények


Flander Erika - 1980 Moszkvai Olimpia csapat 8. hely - 1981 Európa Bajnokság talaj 6., korlát 8. helyezés

Ladányi Andrea - 1985 Világbajnokság Montreal korlát 7. - 1988 Szöul Olimpia csapat 8. – 14-szeres Magyar Bajnok

Molnár Andrea - 1992 Barcelona Olimpia csapat 6. - Nantes Európa Bajnokság ugrás 4. talaj 8. – 1993 Birmingham Világbajnokság összetett 11. - 1993 Brüsszel Európa Kupa

talaj 1. hely, ugrás 3., korlát 4. - 1996 Atlanta Olimpia csapat 9. - 1994 Brisbane VB ugrás 9., összetett 13.


Horváth Kinga - 1992 Barcelona Olimpia csapat 6.

Székely Zója - 2020 Törökország EB korlát 2. hely - csapat 3.

Bácskai Csenge - 2018 Argentína Ifj. Olimpia ugrás 2. hely

Postás SE - Számtalan országos csapat és egyéni bajnokság.


Elismerések:

1979 JÓ NEVELŐMUNKÁÉRT- BUDAPEST FŐVÁROS TANÁCSA

1989 KIVÁLÓ UTÁNPÓTLÁS NEVELÉSÉRT - OTSH ELNÖKÉTŐL

1999 MAGYAR SPORTÉRT KITÜNTETŐ CÍM – IFJÚSÁGI ÉS SPORTMINISZTERTŐL

2018 A HÉRAKLÉSZ PROGRAM NŐI EGYÉNI KATEGÓRIA

6. HELYEZETTJÉNEK EDZŐJE

Featured Posts
Recent Posts