Szilágyiné Tóth Gabriella: Azon vagyok, hogy ne csak legyek, hanem tegyek!

A Beregvidéken, de ennek határain túl is jól ismerik Szilágyiné Tóth Gabriellát ’Gabót’. Nem véletlenül, hiszen a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete programszervező alelnökeként, a Rezeda Folkműhely kiscsoportjainak vezetőjeként, de talpraesett, istenfélő kárpátaljai magyarként is nagyon sok családnak, gyermeknek segített már mosollyal, jó szóval, kedvességgel… Ismerik őt kicsik és nagyok, s most az olvasók is megismerhetik e nem mindennapi embert — ugyanis vele beszélgettünk el a minap.


— Hogyan került kapcsolatba a néptánccal?



— Már gyerekkoromban is táncoltam a Beregszászi Művészeti Iskolában — ott végeztem koreográfia szakon. A későbbiekben is közel állt hozzám a népzene, a néptánc, a népdal, például a cserkészeknél, s valahogy mindig „rám ragadtak” ezek a dolgok… Eszembe sem jutott, hogy néptánctanár legyek, mert valahogy úgy gondoltam, hogy én ehhez nagyon kevés vagyok. Amikor viszont láttam, hogy itt, Beregszászban nem nagyon van olyan, aki ezzel foglalkozna, elkezdtem azt az utat járni, amihez értek, mivel óvónőképző főiskolát végeztem: a gyermekjátékok oktatását, ugyanis ezek jelentik a néptánc elődjét.


— Manapság a Rezeda Folkműhely keretében foglalkozik a gyerekekkel. Mit kell tudni erről?


— Öt éve alakult a folkműhely a szülők kérésére. A nagycsoportokat Váradi Enikő vezeti, aki Orosz Péterrel dolgozik együtt, míg a kicsikkel én foglalkozok Bak Dáviddal közösen. Összesen közel 100 gyermekkel foglalkozunk a műhely keretében. Az a helyzet, hogy nem csak néptáncot, hanem népdaléneklést is oktatunk, illetve van zenei szekciónk: hegedű, brácsa, nagybőgő és harmonika.


— Mennyire fontos manapság a hagyományápolás, ezen belül a néptánc, nem tartják-e ezt divatjamúltnak a fiatalok?


— Úgy gondolom, hogy manapság nagyon is divatos dolog ez! Például annak idején magyarázkodnom kellett, hogy miért áll közel mindez hozzám, miért szeretem, miért úgy öltözködök — valamiféle csodabogárnak tartották az ilyen típusú embereket… Hála Istennek, manapság a reneszánszát éli a hagyományápolás, a néptánc — Kárpátalján mindenképpen! Ehhez, persze, nagyban hozzájárul az anyaország, amely nem csak anyagi támogatás nyújt, hanem fejlődési lehetőséget ad nekünk, tanároknak, továbbá olyan alkalmakra járhatunk, ahol egymástól is tanulhatunk, tapasztalatot cserélhetünk.


Aminek különösen örülök, hogy megtalálnak bennünket azok a szülők, akik azt szeretnék, ha ebben nőnének fel a gyermekeik. Nem járok például a szülők után: ismernek ők, tudják, hogy mi ezzel foglalkozunk Beregszászban. Annál is inkább, mivel a

felkérésére több óvodába is kijárok, s néptáncfoglalkozásokat tartok. A következő állomás aztán a folkműhely sokuk számára. Azt tapasztalom, hogy mostanában egyre fontosabb ez a szülők számára, akik örömmel tapasztalják, hogy otthon is énekelnek, mozognak, népzenét hallgatnak a gyermekeik. Sőt, sok anyuka és apuka tőlük kap kedvet, s kérdezik is: És felnőtteknek nincs oktatás? Vagy: Hol lehet ilyen szoknyát venni, hol lehet ilyen blúzt venni, mert a gyermekem ilyenben akar járni?!


— Evezzünk kicsit személyesebb vizekre… Ön Beregszászban született, majd jókora magyarországi kitérőt követően visszatért Kárpátaljára. Nem éppen szokványos életút — mi, vagy ki vonzotta vissza a szülőföldjére?


— 13 éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy Magyarországra települ át a családunk — nem volt túl sok beleszólásom ebbe… Ott folytattam tovább a tanulmányaimat. Előbb a Szegedi Széchenyi István Gimnázium Szakközépiskolájában végeztem pedagógiai szakon, majd elvégeztem a Kecskeméti Főiskolát, a tanító és óvodapedagógiai szakot. Visszatérve a válaszom elejéhez, elmondanám, hogy nagyon nehéz időszak volt az számomra: kamasz voltam, aki nagyon jól érezte magát Kárpátalján, sok barátom volt, beindult a cserkészet stb. Sokáig gondolkodtam is azon, hogy mire kell ez nekem? Aztán rájöttem, hogy Isten mindent jobban tud!


Szerencsére az anyaországban is jó emberekkel, jó tanárokkal hozott össze a sors, akik segítettek, akik felkaroltak, akik értékelték a szorgalmamat, akiktől mindig valami pluszt kaptam.



— A férjét mégsem ott találta meg…


— Valóban nem Magyarországon, hanem itt, Kárpátalján… Az a helyzet, hogy nyaranta hazajártam a cserkésztáborokba, s egy hittanos közösségben találkoztunk Lacival. Három évig jártunk együtt, s egyszer elmondta, hogy ő nem szeretne elmenni Kárpátaljáról: azért végezte itt a tanulmányait, hogy idehaza dolgozzon, ráadásul munkát kapott a beregszászi főiskolán — mit szólok ehhez? S akkor jutott eszembe, hogy amikor 13 évesen elmentem, volt egy megállapodásom a Mindenhatóval: most mennem kell, mert nem tőlem függ, de ha küld nekem egy olyan társat, akivel együtt tudok élni a szőlőföldemen, akkor nagyon szívesen visszajövök! Így, természetesen, elfogadtam az érveit, de volt egy kikötésem: Beregszászban éljünk…


A párom sokat segített, hogy befejezhessem a főiskolát Magyarországon, majd lediplomáztam, s rá egy hónapra megtartottuk az esküvőt. Attól kezdve itt élünk, dolgozunk…


— A családon belül is hasznát vette a diplomájának, ugye?


— Előbb alsó osztályokban, majd óvodában dolgoztam. Majd jöttek sorban a gyerekek — fontos volt ugyanis számunkra, hogy több gyerekünk legyen! S valóban, nagyon ki tudtam otthon használni, hogy óvónőnek tanultam…



Tíz évig voltam odahaza a gyerekekkel, de soha nem éreztem a bezártságot, depressziót, vagy valami hasonlót. Megtaláltuk egymás a hasonló gondolkodású fiatal házaspárokkal, egyre több barátunk, barátnőm lett. Ami érdekes, hogy teljesen más lett a baráti köröm, nem azok, akiktől annak idején el kellett válnom: mintha egy új városba költöztem volna vissza, más szemmel láttam. Beindítottuk például a baba-mama kört, ahol kiderült, hogy az anyukák nemigen ismerik a mondókákat. Nekem viszont ott volt jó sok ezekből a fejemben, mert a főiskolán nagyon szigorúan vették a tanulást, így elkezdtem őket tanítani. 17 év alatt ez oda fejlődött, hogy ringató-foglalkozásokat tartok.


Amint felcseperedtek a gyermekeink, akkor figyeltem fel arra, hogy néphagyományok, néptánc oktatása autentikus formában nem működött a városban. Ekkor kezdtem el utánanézni, érdeklődni, keresni a lehetőségeket, hogy hogyan szerettessük ezt meg a gyerekekkel. Jómagam tanultam néptáncot, de soha nem tanítottam… De szép lassan ebbe is belejöttem, mintha csak kitárult volna a világ, folyamatosan új ajtók nyíltak ki előttem… Szoktam is mondani a férjemnek, hogy most szép lassan megvalósulnak azok a dolgok, amikre vágytam, de még mindig vannak ötleteim, ha Isten ad erőt, egészséget időt mindezek eléréséhez.



— Szokott ábrándozni?


— Persze! Ennek kapcsán elmondanám, hogy Szeged és Kecskemét után annak idején Beregszász utcáit járva nem egyszer elgondolkodtam azon, hogy mennyi sok mindent lehetne kezdeni ezekkel a régi, patinás épületekkel! Ott volt például az egykori törvényszéki épület, amiben kaszárnya, majd üzem működött. Arról ábrándoztam, hogy milyen jó is lenne, ha inkább egy főiskola működne itt, lenne egy férjem, aki ott dolgozna, én pedig itt sétálnék a gyerekeinkkel s integetnénk neki! Láss csodát — megvalósult mind a három! Egy másik alkalommal az akkori Druzsba (Barátság) szállodában jártam, s elgondolkodtam azon, hogy milyen szép diákszállót lehetne kialakítani itt — s ez is megvalósult!


— Többször említette Isten nevét. Meg is kérdezném, hogy milyen helyet foglal el a Mindenható, a hit az életében? Ön szerint mennyire nyitottak erre a mai gyerekek, fiatalok — kérdezem három gyönyörű kislány büszke édesanyjaként...



— Természetesen, nagyon fontos az életemben mindkettő. Eközben azonban megjegyezném, hogy nagyon sokszor kijön a szánkon az Úr, az Isten, a Mindenható neve — ám eközben mégsem úgy élünk! A magam részéről ezért azon vagyok, hogy bármit csinálok, bármit dolgozok, a becsületesség legyen az első! Lehet, hogy megiszom ennek a levét, lehet, hogy nem alszom éjszaka, de mindig a legjobbat szeretném kihozni mindenből, mert Isten arra biztat, hogy gondold, tervezd át, tedd még jobbá... S addig fogok dolgozni az adott ügyön, amíg nem érzem, hogy Ő áldását adta rá!


Megjegyezném, hogy kiskoromban tértem meg, miután egyik kis barátnőm azt kérdezte: Te nem szoktál imádkozni? Akkor te a pokolra fogsz jutni! Mire én azt válaszoltam: Taníts meg imádkozni, mert én nem szeretnék a pokolra jutni! Azóta nagyon jó kapcsolatom alakult ki a Mindenhatóval!



Ami a gyerekeket, fiatalokat illeti, elmondanám, hogy volt az életemben egy nagyon szép időszak, amikor Taracközi Marianna, a gyülekezetünk lelkésze felkért, hogy vegyek részt a hitoktatásban. A három kiskorú gyermekem mellett elvégeztem a sárospataki teológia hitoktatói szakát, ami akkor már kihelyezett tagozatként működött Beregszászban. Munkám során megtapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon nyitottak, fogékonyak Isten iránt, őszinték, szívesen beszélgetnek imában, kíváncsiak, hogy megismerjék az Úr Jézust. Bevallom: úgy mentem hitoktatóként hozzájuk, hogy majd tanítom őket — s minden alkalommal úgy jöttem el, hogy én tanultam tőlük… Amúgy jól mondta Kodály Zoltán, hogy már a születés előtt kilenc hónappal el kell kezdeni az énekoktatást — az Istenbe vetett hittel még inkább van ez!


— A család, illetve a néptánc, a hagyományápolás mellett hogyan jut ideje arra, hogy társadalmi munkát is végezzen a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületénél?


— Annak idején, mielőtt visszatértem Kárpátaljára, Isten teljesítette ígéretét és küldött egy olyan férjet, akivel itt élhetek. A magam részéről ezért én is azon vagyok, hogy ne csak legyek, hanem tegyek! Ezért is furcsállom, amikor azt hallom, hogy jaj, milyen rossz itt, nem lehet megélni, itt semmi nincs… Én ugyanis, ha akartam valamit, például azt, hogy legyen a gyerekemnek néptáncoktatása, vagy bármi egyéb — akkor rögtön azon gondolkodtam, hogy mit tehetek ennek érdekében én, miként járulhatok hozzá? Nem kerestem kifogást, hogy jaj, nem érek rá, nekem három gyerekem van, nem értek hozzá…



Ami az Egyesületet illeti, először csak résztvevők voltunk. Aztán idővel egyre többször kérték ki a véleményemet, ötleteket, javaslatokat vártak tőlem. Török Dénes, az előző elnökünk aztán egyszer felvetette, hogy szerinte alkalmas lennék programszervezőnek. Bizalmat szavazott nekem Tarpai József, a KMNE új elnöke is. Örömmel tölt el, hogy tehetek azért, hogy jól érezzék magukat a nagycsaládosok, élvezzék a programokat, tartalmasan, vidáman töltsék el az időt! Mindig többel menjenek haza, mint amivel jöttek.


Megjegyezném, hogy legtöbbször olyan feladatokkal bíznak meg — és hiszem, hogy Isten is olyan helyeken akar látni —, ahol „kiegészítő” szerepben tudok tevékenykedni. Nem szeretem a vezetői szerepeket, nem érzem kényelmesnek, mert túlságosan megértő vagyok mindenkihez. Viszont kimondottan élvezem ezt a háttérmunkát, ott hatékonyan el tudom végezni a feladataimat, ami nem okvetlenül látványos, viszont bízom benne, hogy a mennyországban, „pontokat " jelent…


— Mit szól ehhez a család?



— Hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy egy olyan férjjel ajándékozott meg, aki néha dühös, ha túl sokat vállalok magamra, de mindig ott áll mögöttem, mindig segít! S tudja, mikor kell azt mondani, hogy üljek le és gondolkodjak el, s mikor azt, hogy vedd a telefont és intézkedj! Hasonlóan gondolkodnak a lányaink is: bár ők sem igazán boldogok, hogy ennyi sok a munkám, de látom, hogy ugyanígy éreznek, s ugyanúgy élnek majd: tenni kell!


S még valami: időközben a szüleim is visszatértek Magyarországról. Látták, hogy sorban születtek a gyerekek, hogy a férjem reggeltől estik dolgozik, mellette pedig tanul… S nagyon sokat segítenek, amit köszönök nekik!


Az interjút Bíró László készítette

Featured Posts
Recent Posts